Blanca mai blogbejegyzése:

Bár. Csak egy hely, akár egy utcán, akár egy nagyobb épületben, akárhol, ahová az emberek beülnek, és kicsit kiszakadnak az életből… De nem Álex de la Iglesia filmjeiben, ahol nem sok normális dolog történik. Jelen esetben az El Bar-ban, aminek a legbelsőbb jeleneteiért, átutaztuk fél Spanyolországot, hogy teljes legyen a történet, ami nagyon kevés normalitást tartalmaz. Igen, ezen a héten Valenciában voltunk. Valenciában, az egész Fallas-on. Úgy tűnhet, hogy az egész meg volt tervezve, pedig igazából ez a lehetőség csak hozzánk társult. És azért mondom, hogy társult, mert még egyikünk se volt ebben a városban egy ilyen héten, egy ilyen… különleges héten.

Milyen jól hangzik mindig, hogy „de jó, ebben a városban forgattok, aztán azon a helyen, tök jó”, pedig a valóságban ez nem áll másból, minthogy benn vagyunk egy zárt helyiségben, azon belül a díszletben, és dolgozunk, és kevésbé áll abból, hogy várost nézünk. Kár, de ez az igazság. Amikor én a saját városomon kívül forgatok, egy másik helyen, mindig csalódottsággal tölt el, hogy miután végeztünk a munkával, úgy hagyom ott azt a várost, hogy igazán meg sem tudtam ismerni. Tisztában vagyok vele, hogy ez egy kicsit szomorúan hangzik, de minden attól függ, hogy milyen társasággal utazol. Hetek, hónapok óta tartó hosszú munka, és fáradtság után, végre volt egy szabad szombatunk, ami azt jelentette, hogy egymást követő két napot nem kellett dolgozni. Szóval megnyíltak előttünk a város lehetőségei, a Fallas, a vásárok, a fánkok, a tűzijáték. A népviselettől tartózkodtunk, de egyébként mindent teljesítettünk, amit ilyenkor kell, beleértve az éttermek látogatását, ahol a régió paella specialitásait kóstoltuk meg.

Sok idő után, végre volt egy igazi, egyedi hétvégénk, amikor nem kellett forgatni, és a szombati nagy Mascletát is láthattuk. Ráadásul a Városháza erkélyeiről nézhettük végig a polgármester jelenlétében. Beláttuk az ezer meg ezer embert, akik Valencia utcáin ünnepeltek. És akkor megadták a jelet, hogy kezdődhet. Halálos csend telepedett az utcákra, majd ezt egy világvége-dörrenés törte meg, kilőtték a tűzijátékokat. Hitetlenkedve néztük az újabb és újabb fellövéseket… A legnagyobb füstöt most láttam életemben, és váratlanul megjelentek az esőcseppek az égből, amik még látványosabbá tették ezt az egészet. Lőtték a petárdákat a nagy csendbe, és ahogy vége lett, még mindig szavak nélkül voltunk. Hatalmas lelkesedéssel, energiával, csodálattal hagytuk el az erkélyeket, olyan buzgalom volt az utcákon, amilyen manapság ritkán látni. Teljes értékű élmény.

És pár napon belül hazamegyünk. Nem lesznek tűzijátékok, sem fánkok! Mit fogok én csinálni a kis kerületemben? Még fieszták sincsenek…

Szeretettel,

B.