Blanca mai blogbejegyzése (a képeket már korábbi bejegyzésben láthattuk, így már a galériában is fent vannak):

Ennek a bejegyzésnek a megírása előtt, átnéztem az összes képet, amit csináltunk. Tudjátok, hogy működik a régi képek nézegetésének spirálja: elkezded eggyel, ami emlékeztet egy másikra, kezedbe kerül egy harmadik, amire nem emlékszel… és nincs megállás. És azért mondom, hogy spirál, mert ha az ember belegabalyodik, akkor nincs belőle kiszállás. Nekem ez az egész olyan melankolikus, nem tudok ellene tenni. Azoknak a fényképeknek a nézegetése, amik mondjuk 6 hónappal ezelőtt (vagy akár pár héttel ezelőtt) készültek, szomorúvá tesznek kicsit, de ugyanakkor olyan mintha, kinyitnék egy dobozt telis tele régi történetekkel, amelyek felidézik az emlékeket, a helyeket… Szóval: egy spirál. Én legalábbis így tudom elképzelni.

Read More

Blanca mai blogbejegyzése:

Amikor a divatról tesztek fel nekem kérdéseket, vannak, amik rendszerint ismétlődnek. Az egyik: „Milyen kincseket tartasz a szekrényedben?” Másik: „Mi az, amit mindenhová magaddal viszel?” És ez: „Mi az, ami már nagyon régóta megvan, és még mindig nem akarsz tőle megválni?” Úgy tűnhet, hogy ezekre könnyű válaszolni, pedig egyáltalán nem. Sőt, ha van időd nyugodtan gondolkozni rajta – és nem csak piff-puff gyorsan, mint egy interjún -, rájössz,hogy csak ilyenkor tudsz valós választ adni erre a három kérdésre.

Mert ha tisztán átrágjuk magunkat, tudjuk, hogy egy kincsnek mindek kell lennie: kincsnek, ami felbecsülhetetlen (és ennek semmi köze a pénzhez). Valami, aminek az elvesztése, tönkremenetele nagy kár lenne. Valami, ami már hosszú ideje megvan, ami már nem csak egy ruha, hanem a stílusod, a személyiséged része. Valami, amit hiába nem viseltél már régóta, mégis, mikor újra előveszed, egyből elönt a jóérzés, érzed a biztonságos „helyet”… Kicsit olyan, mint amit a barátságról mondanak: „A barátok azok barátok. Sem az idő, sem a távolság nem számít.”

Read More

Blanca mai blogbejegyzése: 

És végre eljött a vasárnap, az egyetlen szabadnapom a héten, amikor nem a vekker lenyomásával kell kezdenem a napot, amikor a meleg lepedőn heverészhetek egész nap pizsamában a takaróm alatt. De persze az is igaz, hogy az utóbbi vasárnapjaimon tele voltam hétfői érzésekkel, a nap gyorsan eltelt, szinte alig tettem ki az utcára a lábam. Így tegnap úgy döntöttem, hogy kimozdulok az anyukámmal sétálni és egy kis mozit is beiktatunk. Az egyik kedvenc ruhámat vettem fel… a héten, talán szerdán jöttem rá, hogy amikor ilyen hajtós a munka, a saját ruháimat hordani alig van időm.

Tudom, hogy ez furán hangzik, és elgondolkodhattatok… Akkor hogy öltözik ez a csaj? És persze, mikor kilépek az utcára, rendesen fel vagyok öltözve, de amikor megérkezek a forgatásra, megszabadulok szinte azonnal a saját ruháimtól, és átvedlek azzá a személlyé, aki órákon, órákon, sok órákon keresztül vagyok, amíg nem mehetek haza, akkor megint gyors ruhacsere, és nyomás. Ez az egész folyamat abból áll, hogy kimegyek a házból, beszállok a kocsiba, megérkezek, ruhacsere, ruhacsere, és az előző lépések csak hazafele (és vasárnap meg Pistacho mellett, a pizsamáé a főszerep).

Read More

Blanca mai blogbejegyzése:

Próbáltátok már valaha más szemekkel nézni a városotokat? Egy új szemszögből, egy olyan szemszögből, ahogy előtte még nem fedeztétek fel. Elmagyarázom: a sok év alatt hozzászokunk ahhoz, ami körbevesz minket. Mindig ugyanazon az úton közlekedünk, automata módon rójuk a szokásos utcákat, fejből tudjuk, mi hol van, sok esetben elveszítjük az érzékeinket, mert már rutinos tudjuk, hogy mi következik.

Sokan úgy érzik, csukott szemekkel is eltalálnak a „helyeikre”, és figyelmen kívül hagyják az olyan apró részleteket, mint az épületek homlokzatát– észrevettétek milyen gyönyörűek tudnak lenni egyes kerületekben?- vagy az erkélyeket, amiket gyönyörű virágok díszítenek– például az ember szomszédjaiban is vannak ilyen csodák- vagy akár azt, hogy egyik napról a másikra boltok és üzletek zárnak be– már a fémredőnyt sem veszi észre az ember- vagy például, hogy a tereket megtöltik, amint jön a jó idő. Látjuk, de mégsem látjuk.

Read More

Blanca tegnapi blogbejegyzése:

Azt mondják, hogy a gyűlölet a gyáváké, míg a szeretet a bátor emberek kiváltásága, hiszen képesek határok nélkül szeretni, az őrület határáig is. A szerelem az társaság, mosoly, nevetés és öröm… És ha valakinek még sincs ereje mosolyra, akkor maga a csend is nyugtató. A csend, amely mégis megtartja a társaságot, és meg lehet érteni. A szerelem az egy út valakivel mellettünk, és új utak teremtése együtt.

A szerelem az a beszéd, és a világ felfedezése, miközben megismered a másik minden részletét, arcrezdülését. És a legjobb érzés, amikor tudod, hogy a másik egy-egy gesztusa mit jelent, vagy ő mely érintéseidet szereti. Szeretni azt jelenti, hogy néha lenyeled a másik szemrehányását, szeretni azt jelenti, hogy tanulunk, és hagyjuk, hogy az élet sodorjon magával, és vállaljuk a kockázatot, mikor nincs arra garancia, hogy minden rendben lesz. A szerelem egy akadálypálya.

Read More

Blanca csütörtöki blogbejegyzése:

Gyerekek, olvaslak titeket. Tudom, hogy furcsa, hogy így kezdek el egy bejegyzést, de el akarom nektek mondani. Mindig olvasom a kommentjeiteket a post-ok alatt, sok időt szoktam ezzel eltölteni. Imádtam írni a húsgombócos spagettiről, és jól esett olvasni, hogy ti ajánlgattok nekem helyeket. Szeretek mesélni a szettjeimről, amiket egyes eseményeken viselek, és jó olvasni a ti véleményeiteket is, akár jók, akár nem.

Jó mesélni arról, milyen zenék szóltak az autóban, amikor a szüleimmel nyaralni mentünk, és az, hogy ti is megosztjátok velem a ti régi és új lejátszási listáitokat, még jobb. A lényeg: olvaslak titeket. Ha belegondolunk, ez egy reciprok, nem? Én írok, ti olvastok engem, ti írtok, én olvaslak titeket.

Read More

Blanca keddi blogbejegyzése:

Múlt héten lehetőségem volt átélni és megismerni mélyen belemenőleg egy olyan élményt, amit előbb vagy utóbb, minden lány kipróbál egyszer az életben, hogy kicsit változtasson. Visszaolvasva azokra, amiket eddig írtam, az ember azt hihetné, hogy valami tibeti meditációról, vagy esetleg egy csoda diétáról fogok beszélni, ahol lehet enni spagettit, mindenféle tisztát a Mama Framboise-ban, szendvicseket, vagy amit, csak akar az ember. Pedig most nem ilyesmiről fog szólni a post. Még csak nem is egy témakör, hanem egy látogatásról Albánál és Saránál, akik a Lashes&Go művészei. A madridi Barbara de Braganza utcán van ez a szépségstúdió, ahol a legnagyobb hangsúlyt a mű-szempillák, a szemöldök, a körmök és az ezekhez tartozó dolgok kapják. És most azt kérdezhetitek, hogy „talán elveszett ez a lány, hogy azon a helyen van, ahol ezeket a csodákat tartják?”. És most meg fogom cáfolni, azt a tényt, amit az emberek úgy nagyjából gondolnak: a színésznők (vagy egy részük legalábbis) sokkal „természetesebbek”, mint azt gondolnánk.

Read More

„Köszönetet akarok adni
a daloknak,
amelyek tele vannak érzelmekkel
köszönetet akarok adni,
amiért érezni tudok tőlük,
el kell ismerni,
hogy csak a zenével érdemes élni…”

Biztos, hogy tudjátok ezt a dalt énekelni akár spanyolul, akár angolul. De ha az egészet nem is, azt a sort biztos ismeritek, hogy „köszönet a zenéért” vagy „thank you for the music”, ezt az érzelmes címet adta a híres dalának az Abba. Ez tényleg egy gyönyörű dalszöveg. Tele van érzelemmel és őszinteséggel. A dal elejét Agnetha énekli, és ez egy vallomás, ami az emberre a frászt hozza az egyszerűségével, szépségével és igazságával

Read More

Blanca mai blogbejegyzése:

Mint sok vasárnapon egy hónapban, megint láttam magam előtt a másnapot, a hétfőt, mindig meg kell találni valamit, ami elűzi a közelgő depressziót a hétfőre nézve, és nem olyan dolog, amit hétfőn is csinál az ember (és hogy néha kicsit kilépek a házból a kutyával, hogy szívjunk kis levegőt,), hanem kell egy terv, ami tényleg segít. És nekem a tökéletes ilyen terv, az az, ha elmegyek a moziba. Néha pár kritika alapján választok filmet, de néha elég egy plakát is, hogy kellő információm legyen a filmről, mikor már a kezdés előtt a helyemen ülök. Szóval felkerekedtem a szüleimmel, és a lakásomhoz közeli moziba mentünk. Szerencsére már néhány órával előbb megvettem a jegyeket az interneten, ugyanis a sor kígyózott (és habár a legtöbb reklámja, és óriásplakátja a külföldi filmeknek van, mégis örülök, hogy ennyi ember szeret moziba járni és, hogy élvezik).

Read More

Blanca mai blogbejegyzése:

Kis örömök: azok a dolgok, amik mindig, mindig, mindig megmosolyogtatnak. Nem számít, hogy mi az, sem az, hogy hogyan teszi, az egyetlen, ami fontos, hogy ha látjuk őket, megérintjük őket, érezzük őket, akkor boldogok leszünk tőlük. A kis örömök varázslatosak tudnak lenni, hiszen nem csak puff! ott vannak, hanem van, hogy hirtelen bukkannak fel, és akár egy szürke napot is el tudnak űzni, és szebbé teszik. A görbe napokat egyenessé teszik.

A legunalmasabb hónapot is emlékezetessé tudják tenni. Elképesztő, hogy valami, ami mások számára jelentéktelen, feletted mekkora erővel rendelkezik… De hát ezek a varázslatos kis örömök. Ahhoz hogy érezd ezt a varázst, csak egyszerűen meg kell találnod azokat, amik neked örömöt okoznak. Ember, ha el kezdesz gondolkozni azon, hogy mik a te kis örömeid, utána boldogabb leszel, ez biztos. Az első, ami alapján elindulhatsz, hogy visszagondolsz arra a dologra, ami a legrosszabb helyzetben is mosolyt csalt az arcodra. Ahogy ez megvan, kezdhetsz listát írni ezekről a dolgokról, mintha egy kívánságlistát írnál (vagy bevásárló listát, ha úgy tetszik). Fogd a laptopod és írj (én vonalas felsorolással csináltam, hogy átlátható legyen), a legfelső sorba ezt írd a kedvenc színeddel: „Az én kis örömeim”. És mehet a történet. A legjobb az egészben, hogy a papír soha nem ér véget, egy életen keresztül a végtelenségig kiegészítheted, módosíthatod a listát.

Read More

Blanca mai blogbejegyzése:

’Futás’, ’stresszes’ és még a „vége érhetetlen’. Ezeket a szavakat használnám, ha valaki arra kérne, hogy írjam le pár szóval a múlt heti, keddi napomat az életemben, január 19.-ét. A nap reggel 7:30kor kezdődött, amikor készülődtem a sorozatom forgatására, és nem úgy, hogy fogtam a kis hátizsákim és mentem, nem, hanem egy 6 cm vastag forgatókönyvvel a hóna alatt… Plusz mindent bepakoltam, amit úgy gondoltam, ezen a napon az éjszakáig szükséges lehet (még a kajámat is kis tupperekben). Ezen a keddi éjszakán tartották a Feroz Díjátadót, ahol a hazai kritikusok és újságírók díjazzák az ország legjobb filmjeit, alkotásait, színészeit, rendezőit és még sok szakmabélit. Ez egy olyan díjátadó, ahol akár három évet is kihagyhatsz, de ha meghívnak, tudod, hogy ott kell lenned, mert fontos, hogy ott lássanak. Azt rebesgetik, hogy a jövőben nevezhetjük akár a spanyol Golden Globe-nak is… Szóval, számít az itt megjelenés, mert ez nem olyan díj, amit minden sarkon a fejedhez vágnak, hanem ha a birtokodban van egy Feroz, akkor már a kerekasztalhoz tartozol…

Read More

Mai blogbejegyzés:

Ha ezt a bejegyzést két emojival kéne bemutatni, akkor az egyik a tányér spagettivel lenne, a másik pedig egy vörös szív. Oké, lehet, hogy még plusz 12 szívet odacsempésznék, vagy lehet még többet, őrület. Nem tudom elmondani mennyire, szeretem a spagettit sok paradicsom-szósszal és húsgombóccal. Legszívesebben kinyitnám az ablakot, és hangosan kiabálnám, hogy „Spagetti húsgombóccal, SZERETLEK TITEKET!” Mindig, mikor elmegyek egy étterembe, és meglátom az étlapon, hogy „Tészták”, a szívverésem felgyorsul. Na és aztán, amikor azt is meglátom, hogy van spagetti húsgombóccal, legszívesebben írnék róla egy verset.

Basszus, annyira, de ANNYIRA finom. Íme, egy tökéletes tányér: a tészta kört formáz, a pari-szósz (ha lehet, házi, könyörögöm) szépen elosztva a tésztán, a húsgombóc, mint korona ékeskedjen rajta (és néhány a tészta között is legyen elrejtve, meglepetésként), megszórva bazsalikommal, ami kis pikantériát ad pluszba… Elég világos voltam, nem? Megőrülök a spagettiért húsgolyókkal, vagy, ahogy a legtöbb helyen hívják spagetti meatballs-szal.

Read More