Blanca a tegnapi blogbejegyzésében folytatta beszámolóját a San Sebastian Filmfesztiválról. A galériában 5 képet nézhettek meg, valamint elolvashatjátok a bejegyzést is. A fordítást ismét mklaunak köszönhetjük.

Folytassuk ott, ahol pár napja abbahagytam. Amikor elmész egy ilyen fesztiválra, ritkán végződik úgy, hogy lett volna egy kis időd feltöltődni, pihenni, vagy, hogy egy rég nem látott ismerőssel beszélgethess kicsit, esetleg megigyatok egy kávét. A napirend óramű-pontosságú, nincs egy kicsike rés, egy elpazarolt másodperc sem. Különösen így van ez a San Sebastian-i fesztiválon. Ne felejtsük el, hogy ez ott van a világ elsőszámú filmfesztiváljai között, akárcsak a cannes-i, a velencei vagy a berlini. A bőröndünkben elég csekély számú „normális”(hétköznapi- szerk) ruha volt, amikor megérkeztünk: mivel minden időnk a film promóciójához volt kötve, a prezentáció, a sajtótájékoztató, nem beszélve a premierről. Így csupán a biztonság kedvéért váltásruhaként vittem egy melegítőt, egy farmert és egy egyszerű pólót. És persze, hogy egy bőrdzsekit, mert úgy tűnt az északi szférában szükség lesz a réteges öltözködésre…

A program vasárnap délelőtt kezdődött egy fotózással, és a hivatalos sajtótájékoztatóval, majd folyamatos interjúk következtek. Ami nagyon megható volt számunkra, hogy miután az újságírók végeztek a filmmel, miután megnézték, az arcukról a pozitív visszajelzést lehetett leolvasni, és tetszett nekik a munkánk.

Amikor megláttam a javasolt ruha-összeállítást Michael Kors-tól, imádkoztam, hogy a szoknya és minden jó legyen rám, jól illeszkedjen. És igen! A cipzár csak úgy siklott felfelé! (a szoknyán– szerk) De hiányzott egy kis szín. És akkor felbukkant egy szandál egy balerinák ihlette kollekcióból. Tüllös masni meg minden. Megvolt a gránátszínű cipő, ékszert a Tous-tól választottam, amik aranysárga színben pompáztak: néhány gyűrű, egy vastag karperec és egy pár fülbevaló, valami olyan, ami ellentétben van a ruhával és a cipő édességével (erre nem tudom, milyen magyar szót lehetne használni- szerk).

A nap eltelt. Egy idő után már minden interjú után reménykedtem, hogy végeztünk, a kérdések minden alkalomkor ugyanazok voltak, és már egy ismétlődő lemeznek éreztem magam. Én és a balerinás cipőim fel-alá, oda-vissza zakatoltunk a Maria Cristina Hotelben, cikáztunk a több száz akkreditációs kártyával a nyakukban lógó, telefonjaikat nyomkodó emberek között, és végre 18.00 lett. A szieszta ideje. Végre! Gyors ellenőrzés, hogy minden rendben van-e: a ruha a szekrényben lóg, az ékszerek megvannak, cipők a helyükön. Van egy órám! Irány az ágy. Ez lesz a pizsibe bújós, lustálkodós szieszta.

Elkéstem, már kész sminkkel és frizurával, szaladtam végig a folyosón a szobáig, de még mindig versenyt futottam az idővel. A társaim már mind lent vannak együtt, „azt hiszem, már csak én hiányzom! Segítség!” Palomával megannyi manőverrel próbálkoztunk, hogy sikeresen rám kerüljön a gyönyörű Roberto Diz ruha: olyan, mint egy sonkába csavart szobor, és tökéletesen passzol a test vonalához. De felmegy a cipzár? Igen, alig, de fenn van! Igen, nem ez a legmegfelelőbb stílus, ha a La Concha-ra elmész sétálni egyet, vagy esetleg futni egyet. Mini lépésekben közelítettem meg az ágyat, hogy felvegyem az aranyozott Aquazurra-t (a szandál, amit viselt- szerk), de rettegtem, hogy a ruha másképp gondolja… Bármennyire is szoborruha, szűz anyám, akkoris csak millik tartják össze a szövetet. És aztán… Csing-csing! Próbálj meg lehajolni a bőröndödhöz, hogy a legkisebb pakkban kotorássz. Itt van a kincs, egy gyönyörűséges pár sárgaarany fülbevaló, kövekkel kirakott karkötő és gyűrű, a Tous látványosságai, amik pluszban megadják a fényt az esti megjelenéshez. Addig a pillanatig féltem még csak hozzájuk érni is, amíg fel nem kellett vennem őket. Olyanok voltak, mintha csak cukorból lennének, hogy hozzájuk érek, elolvadnak, vagy elragadtatom magam, és megnyalom őket, mert hát na, ilyen benyomást keltettek. Nyugi, nem tettem semmi ilyet… Úgy döntöttem, nem szopogatom meg őket…(azt hiszem eltértem a témától…)

Ott vagyunk mindannyian, remegünk, mint a puding. A kisbabánk néhány pillanaton belül napvilágot lát! A terem tele volt, ujjongó impulzusok járták körbe. Mini (nagyon mini) lépésekben jutottam el a helyemre… Az idegeim!

Vannak éjszakák, mint ez, amik mindig benned maradnak, amik olyan gyorsan elszaladnak mellettünk, hogy észrevenni sincs időnk. És élvezed, persze, hogy élvezed, de az idegesség úgy leamortizál, hogy úgy érzed magad mintha szétvertek volna, és már csak azt kívánod, hogy beess az ágyba, ledobhasd magadról a ruhát, és végre megmosakodva, pizsamában alhass. Ez vicces. Nézem a képeket, és olyan, mintha egy másik világ lenne… A ruha, az ékszerek, a smink. Én vagyok, igen, persze, hogy én, de egy másik helyzetben: úgy érzem magam, mint egy hercegnő, aki a hotelbe belépve lerúgta a kristálycipőt, és minden visszarendeződött. És ahogy leveszem a műszempillát, és lemosom a sminkem, az előbb említett helyébe egy másik hercegnő lép: az, aki imád a kanapén fekve popcornozni, aki simán leviszi a kutyáját sétálni melegítőben és papucsban. Hogy lehet ez a két hercegnő egy ember? Fogalmam sincs, de milyen szuper kombináció, és milyen felemelő élmény.

Szeretettel,

B.

Fordította: mklau