„Köszönetet akarok adni
a daloknak,
amelyek tele vannak érzelmekkel
köszönetet akarok adni,
amiért érezni tudok tőlük,
el kell ismerni,
hogy csak a zenével érdemes élni…”

Biztos, hogy tudjátok ezt a dalt énekelni akár spanyolul, akár angolul. De ha az egészet nem is, azt a sort biztos ismeritek, hogy „köszönet a zenéért” vagy „thank you for the music”, ezt az érzelmes címet adta a híres dalának az Abba. Ez tényleg egy gyönyörű dalszöveg. Tele van érzelemmel és őszinteséggel. A dal elejét Agnetha énekli, és ez egy vallomás, ami az emberre a frászt hozza az egyszerűségével, szépségével és igazságával

„Nem vagyok különleges, inkább picit unalmas,
Mikor egy viccet mondok, valószínűleg már hallottad,
De van egy tehetségem,
Mikor énekelni kezdek, az emberek elhallgatnak,
És ez boldoggá tesz…”

Nem megható, hallgatni valakit, aki ajándékot ad az énekével? És az ilyet megháláljuk, nem, hogy ilyen érzelmeket hoz ki belőlünk? Bár a zene alapvető része az életemnek (akik követik a blogomat, azok többé-kevésbé már rájöhettek), ez a „köszönet a zenéért” emlékeztet a 2014-es Vogue interjúmra, amikor először kerültem fel a magazin címlapjára. Akkor a család nyarairól beszéltem. Akkor azt mondtam, mindig az utolsó pillanatban készültünk el. Mindig az utolsó pillanatban szerveztünk le egy 15 napos nyaralást. Amit most nagyon is szeretek, és hálás is vagyok azért, hogy éveken át kocsival bejártuk Spanyolországot, és minden szegletét megismerhettem. Sokszor az emberek abba a hibába esnek, hogy elmennek messzire kikapcsolódni, nyaralni, és a végén rájönnek, hogy a saját országukat nem is ismerik. Különösen emlékszem, hogy majdnem mindig a hegyekbe mentünk (a családom nagy hegymászó), és én mindig kérdeztem, miért nem megyünk a tengerhez, mint a többi gyerek. Végül megállapodtunk abban, hogy, fele idő itt, fele idő ott. Különleges szeretettel gondolok vissza ezekre az utakra, kirándulásokra: minden nap nagy séták után piknikeztünk egy csodás helyen, ebihal-vadászat a kis tavakban, és a mesék, amiket anyukém mesélt, miközben sétáltunk… és különösen a zenék.

Igen, a zenék, mert mindig egy táskányi zenét vittünk magunkkal ezekre az utazásokra, és a legnagyobb sikere a körünkben az El gusto es nuestro korszak volt, mint például Serrat, Miguel Rios, Ana Belén és Víctor Manuel. Ez szólt a kocsiban, mert otthon mindig francia zene ment. Anyukám is ezt énekelt, mikor lenn az alagsorban csinált dolgokat. Amikor főztünk vagy takarítottuk, akkor pedig Freddie Mercury szólt. És manapság pedig, mikor négyen együtt vagyunk, együtt vacsorázunk, ebédelünk, vagy valami különleges alkalom van, anyukám mindig mondja a mítikus sort: „Pedro, kapcsolj kis zenét!” És a bátyám, mindig kiválaszt valamit az összejövetelre már előre.

Szóval, ma szeretnék köszönetet adni a zenéért.

És szeretném, ha elmesélnétek nektek milyenek voltak a nyaraitok. Milyen zenék szóltak az autóban? És a testvéreitek szobájában? Melyik az a zene, ami mindig veletek van, és soha nem törlitek ki? Melyik dalt éneklik a szüleitek, amikor azt hiszik, egyedül vannak, és senki nem hallja őket?

Vannak dolgok, amelyek nem tűnnek úgy, mintha nagy fontosságuk lennének, de valójában alakot adnak a mi legkedvesebb emlékeinknek…

Ahogy az Abba slágere mondja: zene nélkül élni nem lehet, és boldoggá tesz (és a ti ajánlásaitokkal új playlist-et csinálhatok…).

Szeretettel, és hálával,

B.