Blanca mai blogbejegyzése (a képeket már korábbi bejegyzésben láthattuk, így már a galériában is fent vannak):

Ennek a bejegyzésnek a megírása előtt, átnéztem az összes képet, amit csináltunk. Tudjátok, hogy működik a régi képek nézegetésének spirálja: elkezded eggyel, ami emlékeztet egy másikra, kezedbe kerül egy harmadik, amire nem emlékszel… és nincs megállás. És azért mondom, hogy spirál, mert ha az ember belegabalyodik, akkor nincs belőle kiszállás. Nekem ez az egész olyan melankolikus, nem tudok ellene tenni. Azoknak a fényképeknek a nézegetése, amik mondjuk 6 hónappal ezelőtt (vagy akár pár héttel ezelőtt) készültek, szomorúvá tesznek kicsit, de ugyanakkor olyan mintha, kinyitnék egy dobozt telis tele régi történetekkel, amelyek felidézik az emlékeket, a helyeket… Szóval: egy spirál. Én legalábbis így tudom elképzelni.

Belefutottam ebbe a képbe, ahol ezt a csíkos ruhát és a tengerész-sapkát viselem. És eszembe jutott egy bejegyzés, amit Száraz hajózás címen írtam. Így kezdődött: „Néha úgy úgy mész el otthonról, hogy a házat el se hagyod, csak éppen a ruha, amit viselsz elrepít máshová, mint a hajót kapitánya. Néha úgy csap a szél az arcodba, hogy még a nappalidat sem hagytad el. Látsz a horizonton egy világítótornyot, amivel foglalkoznod kell: egy sziklán áll, piros és fehér színű, és segít megtalálni a helyes utat. Néha… Mikor csíkos ruhában vagy, úgy érzed teleportáltál. Nincs iránytű, nincs semmi, csak a fénysugarakat látod, és hagyod, hogy a vezessen a ruhával.” Ebben a bejegyzésben nem ugyanazt a ruhát viselem, mint amire visszaemlékeztem: ez az én szeszélyes spirálom, amit, ha akartok, végigcsinálunk. Van egy közös a két ruhában: tengerész csíkosak. És mindkettő kiprovokál egy mágikus utazást.

Újraolvasva a bejegyzést, úgy éreztem, hogy egy kép azt tükrözi, mintha a saját fehér-piros világítótornyom lennék. Olyan, mintha meg tudnám érinteni. És akkor megtörtént: az agyamban máris Formenterán voltam. A csíkos ruhát viseltem, a tengerész-sapkát és egy kender-szandált. A kezemben egy térkép volt, és azon három piros kör, amit én rajzoltam rá.  Három kör, ami három világítótornyot jelölt: egy a La Savinán, egy a La Molán és egy az Es Cap de Barbarián. Egyszer azt mesélték nekem, hogy Julio Verne egyszer egy regényében írt a la mola-i világítótoronyról, és az az igazság, hogy amikor ott vagy, úgy érzed magad, mint egy kalandor, aki elérte azt a pontot, ahonnan megfigyelheti az elmúló világot. Innen megnézni egy napfelkeltét, vagy naplementét, igazán csodás élmény. Akárcsak, mint mikor az Es Cap de Barbarián vagy, és látod, ahogy a lemenő nap sugarai csodálatos, rózsaszín-narancssárga csíkokat festenek, és úgy érzed magad mintha a Holdon lennél. És akkor ott van még a La Savina, ahol a hajók és kompok érkeznek, ahol elkezdődik és befejeződik egy páratlan élmény azoknak, akik elmennek meglátogatni Formenterát.

Szóval igen, itt jártam én, anélkül, hogy elhagytam volna a lakásomat hála ennek a képnek, aminek villámcsapás szerű hatása volt rám. Végigfuttattam az ujjam a képernyőn és ffsssss [villamos hanghatás] , máris a La Savinán voltam, amint éppen döntés előtt állok, hogy mit csináljak: túra a szigeten a part mentén, strandolás, vagy átlépni a belső határokat is S’Estany Pudent felé. Végül úgy döntöttem, hogy a kikötőből elmegyek a Ses Illetes-ig, ahol a világ legcsodálatosabb fürdőhelye van. Az agyam úgy döntött, hogy ennek a telepatikus utazásnak tavasszal kell történnie, amikor alig vannak a szigeten. Így sétálgattam, felöltözve a tengerész-szerű ruhámban, a szalma-szandálban, és elmentem teljesen a Ses Illetes legtávolabbi pontjáig, ahol összekapcsolódik az Es Palmadorral. Nem voltak kerékpározók, nem volt hangos motorzaj, mint nyáron mindig. Csend volt, és csak a talpam alatt sistergő homok vagy fű hallatszott. Még ha csak hallucinációból is, de rengeteg energiát merítettem erről a helyről, aminek mindkét oldalán a Földközi-tengert láthatjuk, baloldalon, mint egy medencényi kék víz, és a jobb oldalon a vadság hullámai. Létezik olyan, hogy Kék Formentera? Én így szavazok, és te vajon..

És a spirálom folyamatosan csökken.

És máris egy másik gondolatban vagyok: Macondo pizzái, Sant Ferranon. És úgy döntöttem, írnom kell egy bejegyzést az útirányaimról, és tökéletes tervekről Formenterán. És nem szabad elfelejtenem, hogy ha valaha is utaznom kell, nem muszáj kimozdulnom a házból. Csak tengerészruhába kell öltözni, kapitánnyá változni a hajódon, és követni a világítótorony fényeit. Ki ne utazna így?

Közben az idő letelt. Hivatalosan elnevezzük a helyet Kék Formenterának?

Tengeri szeretettel,

B.