Blanca mai blogbejegzésében a Mi gran noche premierjéről írt. Új képek most nincsenek, de a bejegyzést elolvashatjátok magyarul.

Igen. Végre elérkezett a mi nagy éjszakánk, a Mi gran noche éjszakája.

Sok- sok hete vártuk már ezt az estét, már majdnem minden előkészülettel végeztünk. Interjúk pipa, sajtótájékoztatók pipa, promócionálás pipa, már csak a megfelelő szmoking és ruha kellett, hogy megjelenhessünk a vörös szőnyegen, aztán a fények kialudjanak, és meghalljuk Luis Callejo hangját a még sötét képernyőn.

Amikor megláttam a ruhámat estére, megörültem. Már rég óta kinéztem ezt a váll nélküli ruhát erre a napra, de folyamatosan rettegtem tőle. Nem túl merész-e, nem túl kirívó, megfelelő-e egy ilyen eseményre, és egyáltalán én felvehetem-e az én testalkatomhoz… De aztán pár hónap elteltével rájöttem: az idő gyorsan múlik, és nekem olyan a testem, amilyen. Természetesen, belülről próbáltam bátorítani magam, hogy most vegyem fel, mert mi van, ha később nem lesz pont ez, akkor mikor fogom ezt a ruhát felvenni, ha nem most?

Természetesen volt egy vészruha arra az esetre, ha az A-terv nem válna be. Azt hiszem, újra el kell mondanom a mondatot, hogy „a divat azért van, hogy játszunk vele, és már sokadszorra kapom meg, hogy „Jézus, hogy nézett ki rajta ez a ruha, ilyet többet nem kéne felvennie”, pedig nem vakon lett kiválasztva, és ez olyan, mint egy smink, vagy frizura, meg van tervezve. A divat azért van, hogy játszunk vele, hogy szórakozzunk, hogy keverjük a stílusokat, hogy megtaláljuk azt, ami nekünk a legjobban passzol. Úgy tűnik, a mai világban mindenki olyan okos, hogy megmondja másnak mi a jó, és mi a rossz (még azok is, akik soha egy divatblogot, divatmagazin nem olvastak el. Olyanok, akiknek nincs önálló gondolatuk, csak azt ismételgetik, amit hallanak, de életükben közük nem volt ehhez a világhoz). Mindenki nagyon tudja, hogy mást mi kövérít, mi vékonyít, de azt hiszem, ezeket az embereket figyelmen kívül kell hagyni, és csak a saját személyiségünkre kell hagyatkozni, a saját ízlésünket kell követni, az a fontos, hogy mi kik vagyunk, és akkor felül tudjuk múlni azt, ami éppen a trendi.

Az iskolában, a kamaszkor virágzásakor, szerintem hagyni kell, hogy a fiatalok személyisége saját akaratukból kialakulhasson, akár gót, akár rap, akár divatkirálynő éppen az adott kedvelt stílus. Döntse el ő, hogy gyöngyöt vagy aranyat akar hordani. A fontos az, hogy önmagad legyél, és mások ezt tiszteletben tartsák. Én tök szuperül éreztem magamat úgy, ahogy voltam, de a közvélemény meg huzigálta a száját, hogy ez nem volt jó választás… De tudjátok mit? Nem érdekel, én inkább szórakozok, és próbálgatom megtalálni az arany középutat, minthogy kövessem a birkákat.

Az a helyzet, hogy ez a kárminvörös, dombornyomott szövetű ruha igazából nem így nézett ki. Eredetileg teljesen földig érő volt, de a cégtől engedélyt kaptunk arra, hogy megrövidítsük a hosszt, mert nem akartam orra bukni a ruhában, így lett bokáig érő, és ez által a gyönyörű fekete, de arany sarkú cipőt is megmutathattam, mert ez egy olyan kiegészítő volt, ami fényt adott az összeállításnak. Egy hímzett öv, és pár különleges ékszer adott pluszcsillogást… Összeforrtam ezzel a szettel. A fülbevalóimnak olyasmi formája volt, mintha arany fogak lettek volna, szerintem nagyon különlegesek, és nagyon tetszettek nekem, a társaim mindannyian kérdezgették: „Azok fogak?!”, én meg nevetve válaszoltam: „Igen, azok! Király, mi?”… És tényleg király volt. Nagyon.

Mindenki jelen volt azon az estén: minden jegy elkelt, és ott volt nekem is, mindenki, aki számít, barátok, családtagok, majdnem az egész családom. Négy termet nyitottak meg ezen az éjszakán a Kinépolisban, hogy egyidejűleg minél több embert fogadhassanak, hogy aztán a száz meg száz ember együtt élhesse át a következő kis időt. Ment a várakozás, hogy végre a fények kialudjanak, és a popcornt rágicsálva élvezhessük végre a filmet. És nekünk minden termet végig kellett járnunk, hogy megköszönjük az embereknek, hogy velünk élik át ezt a pillanatot. És ahogy hagytuk el a termeket, sorra oltották le a világítást. Éppen beestünk a film elejére, a helyeinkre, a rengeteg szempár már a kivetítőre tapadt.

A terem, ahol mi voltunk hatalmas volt, és a hang irtózatosan hangos volt. Azt hiszem, ez volt a legnagyobb terem, ahol ment a film, és káprázatos volt az egész: az óriás kivetítő több méter széles, több méter magas, előtte állva úgy érzed magad, mint egy kicsi Garbancito, és egy-egy jelentnél, akkorák vagyunk, mint a képernyőn a szemünk. Szerencsére Alex volt az, aki magához vette a szót az elején, igaz egy ponton átadta a mikrofont Raphael-nek. Ő az a személy, akit mindenki izgatottan várt, hogy lássák, hogy hallják, és esetleg énekeljen valamit, de ő azt mondta, hogy koncerten énekel, ez egy másik esemény most. És jól mondta. Aztán futhattunk a helyeinkre (ahogy fentebb említettem). Közel két sor volt nekünk fenntartva, az üléseken ott virítottak a neveink. Leültünk, én összecsavartam a ruhát, hogy el tudjak helyezkedni, és titokban levettem a cipőimet, hogy magam alá húzhassam a lábaimat, hát istenem, így volt kényelmes. Ezután minden  nagyon gyorsan történt, a 90 perc villámgyorsan ment el mellettünk, és a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy egy kocsmában ülünk, mindenkinél van egy üveg sör, és éjfélkor a „Boldog szülinapot!” éneklik nekem… Elérkezett a szülinapom, a Mi gran noche éjszakája átlépett A szülinapom éjszakájába…

Szeretettel,

B.

Fordította: mklau