Ma nem kaptunk új képeket Blanca blogján, de a bejegyzést már el is olvashatjátok magyarul. Fordította: mklau.

Ezen a héten egy olyan eseményt tapasztalhattunk meg, amire körülbelül csak háromszor van az életünkben lehetőség: a vérhold az égen. A cím kevésbé komor. Olyan, mint egy horrorfilm, de persze nem erről van szó most. Két esemény együtt jelentkezett: a szuperhold és a holdfogyatkozás. Igen, nekem is kínaiul hangzott, mikor mondták. A szuperhold akkor jelentkezik, amikor a lehető legközelebb van a Földhöz, pontosan 384.500 km-re, és ez egy teli újhold. A Hold a Nap másik oldalán kerül közé és a Föld közé, ezzel 14%-kal nagyobbnak látjuk a Holdat, mint általában, és sokkal fényesebben. Már láttunk holdfogyatkozást, nem? A Nap, a Föld és a Hold tökéletesen sorakoznak, és a Hold elhagyja a Föld árnyékát. De most nyitott.

Mi történik, ha ez a két jelenség egyszerre történik? Előfordul, hogy a Hold nem tűnik el teljesen, és a Nap sugarai a Föld légkörén keresztül elérik a Holdat, amik vöröses színt adnak neki. Ez ugyanaz a hatás, ami miatt a naplementét vörös színben látjuk (Raylegh -hatás). Lenyűgöző látványt nyújt ez a két jelenség együtt, de körülbelül csak 30 évente történik meg, szóval nagyjából 2033-ig kell várnunk, ha újra látni akarjuk (az szinte semmi /irónia:D/- szerk).

Sokan élnek a lehetőséggel, hogy ezen az éjszakán terveznek valami romantikusat, különlegességet. Sokan (köztük a bátyám is) beállítják az ébresztőt hajnali 4-re. Nincs szükség szemüvegre, se távcsőre, semmire. De sok ember számára ez egy jóslat beteljesedése. És itt van egy csomó ezoterikus dolog, na meg a tisztaság legendája. A cím: „Nem lesz vérontás szeptemberben”– ismételgették a médiában. A negyedik és egyben utolsó fogyatkozás (négy egymást követő holdfogyatkozás hat hónapos időközönként) beteljesíti a bibliai proféciát, az Apokalipszist. Na, tessék. Meghaltál?! Lement a vérhold, és még mindig itt vagyunk. Pedig állítólag ilyenkor történik valami nagyon rettenetes, és kihal az emberiség (igen, ezt egy kicsit kétlem). Vicces, annyi ilyet lehetett hallani az évek során…

Emlékszem, egyszer… Nem messze Burdeos-tól (Franciaország) voltunk a családommal, nagyjából 11 éves lehettem. Vakációztunk együtt a családdal egy hajón. Hetek óta beszéltek a fogyatkozásról (ebben az esetben napfogyatkozás): az egyik reggelen egy kisváros kikötőjében értünk partot, hogy vegyünk magunknak isteni francia cipót egy bulangerie-ben (pékség franciául- szerk) na meg persze újságot. És mi volt a főcím? Egy nemzetközi űrállomás össze fog omlani, de olyan igazi csillagközi romboló stílusban, és emiatt vége lesz a világnak. Persze a szüleimből kitört a nevetés. Viszont én maradtam a ledöbbent állapotban (inkább kihűlt). A józan eszem azt mondta, hogy ez úgysem fog megtörténni, ez csak egy kitaláció a nagyobb számú eladás miatt (a változatosság kedvéért), de a karomon felfutó szőr nem ezt mondta. Egész nap halálosan rettegtem, a szívem kiugrott a helyéről. Aztán úgy döntöttem, megkérdezem anyukámat: Igaz, hogy vége lesz a világnak? Felnevetett. Hogy lenne igaz…

Nyilván abban a korban, amit anya mond, az úgy is van, mert ő a legbölcsebb, ő a legjobb a te védelmezésedben, de az a helyzet, hogy belül nem igazán nyugodtam meg. Fél órával a napfogyatkozás előtt kötöttünk ki egy apró faluban, ahol úgy tűnt nincs egy lélek se. Az újságból csináltunk papírszemüvegeket, hogy majd a jelenséget úgy láthassuk, hogy a retináink ne sérüljenek. Fogtuk őket és elindultunk a kisúton a falu legmagasabb pontjára, egy dombra, ahol sorban kőpadok voltak, ahol úgy gondoltuk tökéletes lesz a kilátás. Ahogy haladtunk végig a falun, egyre nagyobb volt a csend. Nem volt sehol egy lélek sem, és ami még rosszabb volt, hogy a házakon az ajtók és ablakok is be voltak reteszelve.  Esküszöm, hogy nem túlzok, de olyan volt, mint egy horror történet. Az ablakok között néha kilestek szempárok, és úgy néztek, mintha az járna a fejükben, hogy „hogy lehetnek ilyen őrültek, hogy az utcákon mászkálnak? Nem tudják, mi fog történni?” A családomék tök jó kedvűen elbeszélgettek meg minden, de én igazán rettegtem: a szívem hevesen vert, a kezeim izzadtak. Csak mentünk és mentünk végig ezen a kis utcán egészen addig, ahová terveztük, hogy letáborozunk. A visszaszámlálás elkezdődött, feltettük a szemüveget, egyre jobban sötétedett. A Nap eltűnt. És az újság számítási szerint már csak percekre voltunk attól, hogy 1000 darabra robbanjunk! És aztán mi történt? Semmi. Egyáltalán semmi! Megkönnyebbülés és egyben csalódottság futott át rajtam. Nyilván örültem, hogy életben maradtunk, valamikor egyszer lehetnek gyerekeim, és szeptemberben visszamehetek a barátaimmal a suliba, de szomorú, mert abszolút semmi sem történt azon a délutánon. Be kell vallanom, hogy néhány könnycseppel könnyítettem a lelkemen. Milyen egy rossz nap volt, Istenem!

Az a helyzet, hogy a bátyám (szuper aranyos) beállította az ébresztőjét hajnal közepére, hogy megnézhesse azt az ajándékot, amit az Univerzum adott nekünk, kiült az erkélyre és szemtanúja volt valami elképzelhetetlennek. Valami olyan, amihez az ember egy miniatűr semmi, ami mellett mi eltörpülünk. Olyan, hogy hiába nyújtod a karod, soha nem éred el.

Az asztrológia jelenségeket mindig összekötik valamilyen emberi hiedelemmel. Sok vallásos naptár (ebben az esetben a zsidó holdnaptár) keletkezik megjósolva a jövőt, hogy milyen változások lesznek a Földön, vagy az emberiségben. Eddig még nem történt apokalipszis, de nézd meg azokat, akik hittek ezekben az előrejelzésekben… Eh. Én nem tudom, mikor lesz vége a világnak. Ha lehet kívánni, akkor a lehető legkésőbb, és ne a mi hibánk legyen. Ne úgy legyen, hogy az emberiség is hozzájárul, vigyáznunk kell arra, ahol élünk. És ennek tudatában, szerintem még nem jön a vég…

Szeretettel,

B.

Fordította: mklau