Blanca múlt hétfői blogbejegyzése (a képek már korábban felkerültek a galériába) : 

Hónapokig el sem tudtam hinni, hogy mi is fog történni, még akkor is nehezen fogtam fel, amikor már a vonaton ültünk. A déli vonattal mentünk Barcelonába, ahol a Boat Movie forgatás a zajlott, ami a Women’Secret legújabb nyári kampányának a videója.

Sebastien (Grousset), ennek a kalandnak a rendezője már egy igazán tartalmas mappával várt ránk a beszállásnál: és azért mondok beszállást, mert felsétáltunk a hajó fedélzetére, fogtuk a bikiniket, a kamerákat, is kihajóztunk. És hadd mondjam el, ez nem csak egy hajó volt, hanem A bárka volt. A hajó A bárkából. Igen, jól olvassátok. Alig hittem el, amikor megláttam, még a személyzet is ugyanaz volt, mint annyi éve a sorozat befejeztekor. Javi, a kapitány már mosolyogva fogadott: „Mi újság, Blanquita?” Milyen jó volt újra látni! Kaphattam volna ennél több jelet, hogy ez egy jó kaland lesz?

Read More

Blanca a mai blogbejegyzésében új képeket osztott meg velünk a Women’secret kampányvideójának forgatásáról, amiket már megnézhettek a galériában is. A fordítás várhatóan holnap érkezik.

Blanca blogbejegyzése (április 18):

Ki gondolta volna, hogy azok a ruhák, ékszerek, egyéb dolgok, amiket anyukám cuccai közül magamra aggattam anno gyerekként, ma a jól bevált darabjaim lesznek. Persze, akkoris tetszettek, de akkor még megrémisztettek azért kicsit. Tökéletesen emlékszem minden harisnyára, voltak ugyanazok a darabok, csak különböző színekben, a kötött pulcsik, más-más mintákkal. Emlékszem a téli és a nyári darabokra is.

Ahogy kinyitjuk azoknak a képeknek az albumát, amik etájt készültek, láthatjuk az örök klasszikusokat. Plusz anyukám megtöltött jópár dobozt (és milyen jól tette), olyan ruhákkal, amik egy napon az én gyerekeimnek is szuperek lesznek. Hívjatok őrültnek, de lehet, hogy mire előkerülnek, már molyrágták lesznek.

Read More

Blanca mai blogbejegyzése:

Ahogy már a múltkor is mondtam, sok dolog kivilágosodott bennem, a hatalmas lelki hurrikán után. A nagy-nagy vihartól Andorrára rohantam síelni pár napot. Átestünk néhány egyeztetésen a munkatervben, elrendeztük a dolgainkat, majd fogtuk a snow boardokat, kocsiba pattantunk, és indulhattunk is. Pistacho is jött, aki először meginogva vette tudomásul az úti célt, de végül… élvezte a havat!

Néhány napos kikapcsolódás, telelés a friss levegőn, a hegyek között. A hó? Kicsit katasztrofális, de barátaim, néha meg kell őrülni, mint mi, hogy áprilisban megyünk síelni. De egyáltalán nem volt semmi! Kásás volt a hó? Kit érdekel, a pálya tele volt snack-árusokkal, az idő jó volt, a hegyekben rövid ujjúban kifeküdhettem, vagy élvezhettem a kilátást egy szelet pizzával a kezemben. Persze azért voltak időszakok, amikor olyan rétegesen néztem ki, mint egy hagyma. De néha elég volt egy Woolbrich kabát is, ami olyan vastag és meleg volt, hogy az elég is volt. Egy ilyen mindig velem van, ahogyan a csizmájuk is, ezek melegen tartanak és élvezhetjük az életet!

Read More

Keddi blogbejegyzés:

Különös, hogy mennyire elkülönítve tudja magát érezni az ember, amikor egy nagyon vastag vonallal elválasztja a külvilágtól a munka (de másik oldalról persze ez egy áldás, hogy dolgozhatok). Ha úgy vesszük már november elejétől tartott a hajtás, amikor elkezdtünk belemélyedni Sonsoles de Icaza történetébe. Négy részt forgattunk a sorozatból (de egy-egy rész időtartama egyenlő egy filmével), a forgatási munkálatok februárban fejeződtek be, fájdalmas út volt a végéig (epidurális érzéstelenítő nélkül), mire elértünk oda, hogy az érzelmek nyilvánvalóvá váljanak közöttünk, a karaktereink között. És Alig egy héttel később pedig elkezdődtek Alex de la Iglesia El bar című filmjének a munkálatai. Ez egy hat és fél hetes forgatás volt, ami nagyon pörgős volt, és el kellett fogadni, hogy ezekben a hetekben, csak nagyon kevés szabad szombatunk lehetett.

A történetért és minden másért is keményen meg kellett dolgozni, és már elkezdődött a munka, amikor még nem kelt fel a nap, és még tartott, amikor már lement. Titáni és maratoni napok voltak, amikor megtanultunk a szabad perceinkben egy kézzel vacsorázni, miközben még akkoris dolgoztunk, hiszen olvastuk át, tanultuk a következő sorainkat, jeleneteinket. Olyan hónapok voltak ezek, amikor a közösségi életem egyenlő volt a nullával. Barátok? Néhányszor le tudtam velük ülni, amikor az energiám engedte, de sok nagyon jó barátomat nem is láttam sokáig. De ők tudják, azok, akik körbevesznek, tudják, hogy sajnos vannak ilyen vonalak és vonalak. Vonalak, amik olyan időszakok, hogy mikor van pár szabad perced, inkább a következő napra pihensz rá, gyűjtesz újabb energiát, hogy bírjad a végső sípszóig, mert tudod, hogy a szeretetet meg fogod kapni így is a hosszú várakozás után, és semmi nem fog változni közted és a barátok között. Kétségnélküli szeretet.

Read More

Blanca csütörtöki blogbejegyzése:

Ma ki akarok kiáltani egy „éljen”-t. Egy olyan nagyot, amit a legnagyobb kedvvel mond ki az ember, ami a lehető legmélyebbről jön. Egy olyan „éljen”, ami küzd minden ellen, ami nyomja a torkodat, mert ki akar onnan szabadulni, és hangosan élni a köztudatban, ami arra sarkall, hogy kinyisd végre a szád, és elkiáltsd magad, hogy: É L J E N!

Lehet, hülyének gondoltok majd, amiatt hogy minek szentelem a mai „éljen”-emet, hogy egy olyan dolognak adok ekkora jelentőséget, aminek más alapból nem jelent sokat… De nekem igen. Legalábbis most. Legalábbis ebben a hónapban. Legalábbis ezen a tavaszon. Na jó, kimondom: éljenek a fiúcipők! Ha hűséges követői vagytok a blogomnak, már tudhatjátok, hogy mennyire szeretem átlépni a határokat ruhák terén, és, hogy mennyire szeretem elmesélni a kedvenc darabjaim történeteit. Már azt is tudjátok, hogy elég felvennem egy csíkos ruhát, hogy Formenterára kerüljek, anélkül, hogy elhagynám a nappalimat. Szintén tudjátok, hogy az egyik legjobb barátom az egy báránygyapjas farmerdzseki. Így hát, mindenki, aki olvas, és megért, köszönöm, köszönöm, biztos, hogy egy síkra kerülünk majd ebben az új szerelmi vallomásban is.

Read More

Blanca blogbejegyzése (Március 23.)

Az elmúlt pár hónapban annyi munkám volt, olyan kevés időm volt pihenni és kikapcsolni, ráadásul ugyanazon időn belül megannyi dolog történt, hogy úgy érzem ideje leengednem a horgonyt. Le kell horgonyoznom a kék vizeken, végig kell kémlelnem a horizontot, a szép kilátással. Érzem, hogy egy hajócska fedélzetén vagyok, ami lassan ring a vízen, és érzem, hogy a horizont látványa megnyugtat, elcsendesíti a lelkem hangos robajait. Amikor ez történik, csak azt tudom ismételni, amit a korábbi bejegyzésben is leírtam: „Néha a szél a nélkül csap az arcodba, hogy elhagynád a nappalidat… Látsz a horizonton egy világítótornyot, amivel foglalkoznod kell: egy sziklán áll, piros és fehér színű, és segít megtalálni a helyes utat.”

Read More

Blanca mai blogbejegyzése:

Bár. Csak egy hely, akár egy utcán, akár egy nagyobb épületben, akárhol, ahová az emberek beülnek, és kicsit kiszakadnak az életből… De nem Álex de la Iglesia filmjeiben, ahol nem sok normális dolog történik. Jelen esetben az El Bar-ban, aminek a legbelsőbb jeleneteiért, átutaztuk fél Spanyolországot, hogy teljes legyen a történet, ami nagyon kevés normalitást tartalmaz. Igen, ezen a héten Valenciában voltunk. Valenciában, az egész Fallas-on. Úgy tűnhet, hogy az egész meg volt tervezve, pedig igazából ez a lehetőség csak hozzánk társult. És azért mondom, hogy társult, mert még egyikünk se volt ebben a városban egy ilyen héten, egy ilyen… különleges héten.

Milyen jól hangzik mindig, hogy „de jó, ebben a városban forgattok, aztán azon a helyen, tök jó”, pedig a valóságban ez nem áll másból, minthogy benn vagyunk egy zárt helyiségben, azon belül a díszletben, és dolgozunk, és kevésbé áll abból, hogy várost nézünk. Kár, de ez az igazság. Amikor én a saját városomon kívül forgatok, egy másik helyen, mindig csalódottsággal tölt el, hogy miután végeztünk a munkával, úgy hagyom ott azt a várost, hogy igazán meg sem tudtam ismerni. Tisztában vagyok vele, hogy ez egy kicsit szomorúan hangzik, de minden attól függ, hogy milyen társasággal utazol. Hetek, hónapok óta tartó hosszú munka, és fáradtság után, végre volt egy szabad szombatunk, ami azt jelentette, hogy egymást követő két napot nem kellett dolgozni. Szóval megnyíltak előttünk a város lehetőségei, a Fallas, a vásárok, a fánkok, a tűzijáték. A népviselettől tartózkodtunk, de egyébként mindent teljesítettünk, amit ilyenkor kell, beleértve az éttermek látogatását, ahol a régió paella specialitásait kóstoltuk meg.

Read More

Blanca hétfői blogbejegyzése:

8 fokot mutatott a hőmérő, amikor vasárnap végre kimozdultam a lakásból. A gyönyörűen kéklő eget látván szinte úgy kellett magamra kényszerítenem a nagykabátot, de mentem és élveztem a légzést és a gyaloglást. A vasárnap az a nap, amikor szabadon tehetem ezt, nem mondom azt, hogy a hét többi napján nem teszek egy lépést se, de ha vennénk egy telefonos applikációt, és azzal lemérnénk a vasárnapi lépéseim számát és a hét közbeni lépéseim számát, nagy lenne a különbség.

Így bepótoltam azt, amire az elmúlt napokban nem nagyon volt alkalmam: gondtalanul sétáltam. Foglaltam asztalt egy kellemes helyen, ahol ebédeltem, és természetesen nem maradhatott ki a szokásos mozizás sem, most a Spotlight című filmre esett a választásom, amit egyébként nagyon ajánlok mindenkinek.

Read More

Blanca mai blogbejegyzése (a képeket már korábbi bejegyzésben láthattuk, így már a galériában is fent vannak):

Ennek a bejegyzésnek a megírása előtt, átnéztem az összes képet, amit csináltunk. Tudjátok, hogy működik a régi képek nézegetésének spirálja: elkezded eggyel, ami emlékeztet egy másikra, kezedbe kerül egy harmadik, amire nem emlékszel… és nincs megállás. És azért mondom, hogy spirál, mert ha az ember belegabalyodik, akkor nincs belőle kiszállás. Nekem ez az egész olyan melankolikus, nem tudok ellene tenni. Azoknak a fényképeknek a nézegetése, amik mondjuk 6 hónappal ezelőtt (vagy akár pár héttel ezelőtt) készültek, szomorúvá tesznek kicsit, de ugyanakkor olyan mintha, kinyitnék egy dobozt telis tele régi történetekkel, amelyek felidézik az emlékeket, a helyeket… Szóval: egy spirál. Én legalábbis így tudom elképzelni.

Read More

Blanca mai blogbejegyzése:

Amikor a divatról tesztek fel nekem kérdéseket, vannak, amik rendszerint ismétlődnek. Az egyik: „Milyen kincseket tartasz a szekrényedben?” Másik: „Mi az, amit mindenhová magaddal viszel?” És ez: „Mi az, ami már nagyon régóta megvan, és még mindig nem akarsz tőle megválni?” Úgy tűnhet, hogy ezekre könnyű válaszolni, pedig egyáltalán nem. Sőt, ha van időd nyugodtan gondolkozni rajta – és nem csak piff-puff gyorsan, mint egy interjún -, rájössz,hogy csak ilyenkor tudsz valós választ adni erre a három kérdésre.

Mert ha tisztán átrágjuk magunkat, tudjuk, hogy egy kincsnek mindek kell lennie: kincsnek, ami felbecsülhetetlen (és ennek semmi köze a pénzhez). Valami, aminek az elvesztése, tönkremenetele nagy kár lenne. Valami, ami már hosszú ideje megvan, ami már nem csak egy ruha, hanem a stílusod, a személyiséged része. Valami, amit hiába nem viseltél már régóta, mégis, mikor újra előveszed, egyből elönt a jóérzés, érzed a biztonságos „helyet”… Kicsit olyan, mint amit a barátságról mondanak: „A barátok azok barátok. Sem az idő, sem a távolság nem számít.”

Read More

Blanca mai blogbejegyzése: 

És végre eljött a vasárnap, az egyetlen szabadnapom a héten, amikor nem a vekker lenyomásával kell kezdenem a napot, amikor a meleg lepedőn heverészhetek egész nap pizsamában a takaróm alatt. De persze az is igaz, hogy az utóbbi vasárnapjaimon tele voltam hétfői érzésekkel, a nap gyorsan eltelt, szinte alig tettem ki az utcára a lábam. Így tegnap úgy döntöttem, hogy kimozdulok az anyukámmal sétálni és egy kis mozit is beiktatunk. Az egyik kedvenc ruhámat vettem fel… a héten, talán szerdán jöttem rá, hogy amikor ilyen hajtós a munka, a saját ruháimat hordani alig van időm.

Tudom, hogy ez furán hangzik, és elgondolkodhattatok… Akkor hogy öltözik ez a csaj? És persze, mikor kilépek az utcára, rendesen fel vagyok öltözve, de amikor megérkezek a forgatásra, megszabadulok szinte azonnal a saját ruháimtól, és átvedlek azzá a személlyé, aki órákon, órákon, sok órákon keresztül vagyok, amíg nem mehetek haza, akkor megint gyors ruhacsere, és nyomás. Ez az egész folyamat abból áll, hogy kimegyek a házból, beszállok a kocsiba, megérkezek, ruhacsere, ruhacsere, és az előző lépések csak hazafele (és vasárnap meg Pistacho mellett, a pizsamáé a főszerep).

Read More