Blanca mai blogbejegyzése:

Mint sok vasárnapon egy hónapban, megint láttam magam előtt a másnapot, a hétfőt, mindig meg kell találni valamit, ami elűzi a közelgő depressziót a hétfőre nézve, és nem olyan dolog, amit hétfőn is csinál az ember (és hogy néha kicsit kilépek a házból a kutyával, hogy szívjunk kis levegőt,), hanem kell egy terv, ami tényleg segít. És nekem a tökéletes ilyen terv, az az, ha elmegyek a moziba. Néha pár kritika alapján választok filmet, de néha elég egy plakát is, hogy kellő információm legyen a filmről, mikor már a kezdés előtt a helyemen ülök. Szóval felkerekedtem a szüleimmel, és a lakásomhoz közeli moziba mentünk. Szerencsére már néhány órával előbb megvettem a jegyeket az interneten, ugyanis a sor kígyózott (és habár a legtöbb reklámja, és óriásplakátja a külföldi filmeknek van, mégis örülök, hogy ennyi ember szeret moziba járni és, hogy élvezik).

Szóval mentünk, és nem kellett várnunk se. Szerencsére, különben nem érünk be a filmre időben. A nagy dobás-t választottuk. Adam McKey rendezte és többek között szerepel benne Christian Bale, Steve Carrel és Ryan Gosling. A film valós eseményeken alapul, melyek az Egyesült Államokban történtek, de sajnos ezek a mai világban is előfordulhatnak a bolygó bármely részén. Az egész azzal kezdődik 2000 elején, hogy kisebb csoport megjósolja a hitelbuborék és a lakhatás romlását, és ellenállnának ennek az egésznek, megkérdőjelezik napjaik rendszerét, köztük a nagyobb bankok és még a kormány munkáját is.

Tény, mint az 1×1, hogy ilyen eseményt megjósolni csak ragyogó elmék tudnak (nagyon kevés van).  És a végén kilyukadunk a 2008-as gazdasági világválságnál (ami szerintem mindegyikünknek ismerősen hangzik). A film narrálva van, és meg van tűzdelve kis fekete humorral, de mégis ezek a történetek azok, amik rávilágítanak, mikor kimész a moziból, hogy mennyi mindent elfelejtettünk, hogy sokan miken mentünk keresztül (én is), és ti is, a blog olvasói. Sokaknak baj volt otthon, a munkában, az életben… A Mr. Bale által vezetett vonal a filmben nagyon jó. Minden másodperc, mikor ez az ember megjelenik a képen, az varázslatos, egy szempillantás alatt levesz a lábadról. Olyan dominánsan használja ki az idejét, a gesztusai, a karakter átjön egyből, és az ilyet nehéz elérni. Aztán ott van Mr. Carrel, aki az előadás egy más értelmezését mutatja be. A film többé-kevésbé tetszetős, 2 órás és 11 perces, ami szerintem kicsit túlzás, mert nagyon sok párbeszéd szakszöveggel van tele a gazdaságról, a tőzsdéről, amit egy általános ember nem biztos, hogy megért, és sokszor csak bámul ki a fejéből (én is) perceken keresztül, hogy most miről is van szó, és sok ilyen perc volt a filmben.

De van egy fordulópont a filmben, ahol nem kell értened a dolgot, mert érzed a nyomást anélkül is. Szerintem a film végén minden néző – akár közvetett akár közvetlen érintett a témában – tágra nyílt szemekkel, és leesett szájjal mondja, hogy „Milyen durva, ami történt a világban!” (a nagy gazdasági világválság). És én azt gondoltam, hogy milyen jó, hogy vannak ilyen briliáns elmék, akik készek előre megjósolni az ilyen dolgokat, és képesek ilyen mélységekben is elemezni ezeket a bonyolult történéseket, a gazdaságot és annak várható működését. Csodálom ezeknek az embereknek az agyát.

Az a helyzet, hogy a film lényege, csak akkor fordul meg a fejedben, amikor elhagyod a mozit. Ráadásul a film végén egy nagyon világos üzenetet dobtak a nézőnek, miszerint a rossz gazdasági helyzet, kikre hat ki a legjobban: a köznépre. Azok az emberek szenvednek a legtöbbet, akik a legtöbbet dolgoznak, mégis a legalacsonyabb a jövedelmük, a bevándorlók, akik amellett, hogy a legtöbbet szenvednek, megélhetésük is alig lesz, van, volt. Olyan furcsa érzés volt bennem, mikor elindultunk a kocsival. Furcsa, mert becsapva éreztem magam, ne kérdezzétek, miért. És azt hiszem, el kell fogadnunk, bele kell törődnünk, hogy bizony egy olyan világban élünk, ahol bármi manipulálható. Nem vesszük észre a dolgokat, csak valahol a világban egy kis irodai csoport próbál minket figyelmeztetni. És még akkor se gondoljuk át tiszta fejjel a történéseket, mikor elegendő információ van a markunkban, mert az ember úgy gondolja, nem fog sok dolog megváltozni, mert a rendszer úgysem hagyja. Abszolút manipulálva éljük az életünket. Kis hangyákként élünk, akik hagyják, hogy helyettünk mások döntsék el, hol élünk, hol dolgozunk, és kirúgnak, ha csak egy olyan szó is elhagyja a szánkat, ami a döntéshozónak nem tetszik. Nyilvánvaló, hogy nem lehetséges, hogy felkelünk és a 24 óra minden percében csak agyalunk és agyalunk, mert akkor nem lenne élő ember, de én úgy gondolom, hogy a kulcs a kezünkben van a változáshoz.

Szerintem nincs jogunk ahhoz, hogy csak üljünk a kanapén, mindenféle tiltakozás nélkül, ráadásul egyesek olyannyira tele vannak lustasággal, hogy még egy közvélemény-kutatást sem képesek kitölteni, de szavazni sem bírnak elmenni. Minden egyes ember tehet többet-kevesebbet azért, amink még maradt. És igen, nem mindenkinek van olyan agya, mint a 2000-ben lévő irodai csoportnak, akik megjósolták a 2008-as válságot, de élhetjük máshogy az életünket, csak akarni kell, és még ha nincs is mesteri agyunk, van méltóságunk.

Szeretettel,

B.