Mai blogbejegyzés:

Ma azt terveztem, hogy írok egy bejegyzést december 31.-éről, az év utolsó napjáról. Egy célokkal teli post-ot akartam, amelyben felvázolom, elképzelem a 2016-os évet, szellemes idézetekkel, és nagy szavas mondatokkal… De a sötét erők munkálkodtak, és meg kellett változtatni a témát az utolsó pillanatban (nagyon az utolsó pillanatban!). Tegnap felötlött bennem, hogy talán ideje lenne kimozdulni a házból, és hátrahagyni a „pizsamában a kanapén fetrengős” napokat. Egy ilyen napon csak város hogy teljenek az órák: reggel, délután, este, és jön a következő 24 óra… Az egyik ilyen esős napon, már azt sem tudtam, hogy gyorsan vagy lassan telik-e az idő.

Végül, szinte természetfeletti erőfeszítéseket bevetve, elhatároztam, hogy beiktatom a tipikus vasárnapi programot: irány a mozi. Végső lépésként felvettem az esőkabátomat és a gumicsizmámat (azért próbáltam meghagyni a pizsama-varázst), és kiléptem Madrid szinte kihalt, pocsolyáktól fénylő utcáira. A La novia (magyarul A barátnő– szerk) vár rám a moziban. Olyan egy furcsa érzés… Furcsa, hogy te is érzed szinte a szagokat, leheletet, ízeket, nyögéseket, lökéseket, mikor ez csak egy film. Vannak olyanok, amik gyomron vágnak, és aztán egyik oldaladról a másikra ingadozva mész ki a teremből, és vannak olyanok, mikor azért botorkálsz ki lehűlve, mert tudod, hogy a cselekmény a valós életben is megtörténhet. Ültem a helyemen, és szinte éreztem Inma Cuesta iszappal teli száját. Olyan volt, mintha üveg zuhanyzóban lettem volna bezárva, és a mellkasomat szurkálták volna. Szinte próbáltam Leticia Dolrea kezét elvenni a babájáról. Éreztem a fehér, só sivatagot a saját lábaim alatt. A szívverésem olyan volt, mint a fekete lóé, ami fut le a mélységbe tudván, mit hoz a jövő, mert a szeretet és a helyrehozhatatlan hibák elől nem lehet kitérni. Sok kimondhatatlan dolog volt, amit a helyemen éreztem aznap este, amiket a képek okoztak a filmben. Egyszerűen túlterheltek.

Úgy sűrítették a figurákat a képernyőn, mintha csak a színházban lettél volna, és adták át az energiát, amit éreztél is, hogy beléd nyilall. Semmi felesleg nincs benne, és semmi nem is hiányzik, úgy érzem Paula Ortiz végtelent kínál és ad. Igen, egy ajándék ez a film. Inma Cuesta a film egyik „szeretlekét” a sok közül úgy mondja, hogy szerintem egyszer az életünkben át kell élnünk ezt nekünk is, amikor megragadják a kezünket, hiába nem akarjuk ők, mégis hagyjuk, mert a belsőnk azt súgja, és úgy hallani a szeretleket, hogy az egy életnyi jóérzéssel tölt el minket. Ezek a „szeretlekek” azok, ahol a szíved felrobban, és nem történik semmi, de mégis könnyekben törsz ki.

Köszönöm Inma, köszönöm Paula… Köszönöm mindenkinek.

Éljen a mozi.

Szeretettel,

B.