A Vogue a Lancome-ért. Már csak három nap maradt 2015-ből, és jön, 2016. Jön a nagy esemény 31.-én, amikor mindenki úgy lesz, hogy majd másnaptól biztosan minden más lesz, mintha abban az egy percben 00.00 és 00.01 között annyi minden változna. Ez egy nagyon szép illúzió, de lássuk be, a lelkünk ugyanaz marad, a ráncainkból sem lesz feltétlenül több, és sajnálom, de olyan Újévi fogadalmakat teszünk, amik lehetetlenek. Kicsit megcsúsztam, sajnálom, de így a karácsonyi időszakban, én is el voltam foglalva, mégpedig a kulcsszóval, ami mindenkinek fontos: a család.

És ezzel elérkeztünk ahhoz a naphoz, amikor végre megkoronázzuk a „mi tesz engem boldoggá?” listát, amit pár hete kezdtem el a Lancome-mal együtt működve… Első ránézésre olyan volt, hogy ez nagyon könnyű lesz, de ha az ember őszintén akarta, akkor mégsem volt annyira könnyű, és ez idő alatt a La vie est belle parfümöt is megismerhettem. És felfedezhettem, hogy mik azok a fogalmak, dolgok, akármi, amiket ha sorba rakok, és abban a pillanatban, hogy rágondolok, olyan igazi, Julia Roberts-es széles mosolyom lesz, és ami olyan ragadós, mint az ásítás. Pluszban olyan érzésnek kell eltölteni, nálam legalábbis így volt, mint mondjuk, mikor egy motor fokozatosan izzítja be a gépet, vagy amikor kibontasz egy üveg pezsgőt, és látod, ahogy a buborékok folytonosan nyomják ki az üvegből a dugót, és végül jön a pukkanás, és a levegőbe kerül. Ezt kell érezned, ha boldog vagy. A dolgok, amik bizsergést, vágyat keltenek benned, amiktől önmagad mersz lenni, amik, vagy akik azt szeretik, aki te igazából vagy, és mindig veled vannak (a jóban és a rosszban is).

Gördítsük ki az igazságot, oké? Az a helyzet, hogy… Dobpergés, dobpergés…! A „Mi teszi boldoggá BSt?” első helyezését kapja a családom. A beszélgetéseink, a teázásaink, vagy egyszerűen a hallgatás is, a sétáink, az utazásaink, megint csak a beszélgetéseink, a tanulás, a történethallgatások. Vannak olyan emberek, akiknek messze, elszakadva a családjuktól kell élniük, de én ezt nem tudnám, nem akarom. A családod te vagy, őket nem te választod, nem te döntöd el, mikor jelennek meg az életedben, nincs hozzájuk casting, hogy válogathass. És rájuk büszkének lenni, egy csodálatos érzés. Szokatlannak tűnhet, amit mondani fogok… Annyira alapvető emberek az életemben, hogy minden kérdésben, legyen az szakmai, vagy személyes, az ő véleményük a legfontosabb. Úgy hiszem elég bölcsek ahhoz, hogyha engem valami megijeszt, vagy elbizonytalanít, akkor tőlük kérjek segítséget, vagy útmutatást a dolgokhoz, amik nekem lehetetlennek tűnnek.

Ezért és még ezer másik biztos ok miatt hiszem, hogy nekik köszönhetem azt a személyt, aki vagyok, és írásos engedélyt adnék, ha valaki egy pillantást akarna erre vetni, hogy igaz-e. Igen, nem preferálom, hogy hatvan szem les néha egyszerre, és ezt is nekik, a családomnak szoktam elsírni. De ez családi, érzékeny lelkűek vagyunk. Sőt, annyira érzékenyek vagyunk, hogy mikor valamelyikünk elutazik, legtöbbször én, akkor rájövök, mennyire hasonlít ez Ivan Ferreiro Fotogramas című dalához…

|…|

Emlékképek, emlékképek, amik valaha az életedben történnek, és segítenek rájönni, hogy mik, kik a fontosak. És ez az, mikor egy kis bizonytalanság jöhet, „de hová kerülnek az emlékeim, a képeim, amiket hátrahagyok?” Milyen intrikák… De tudom, hogy mégis ez az egyetlen módja, hogy biztosan élhessük az életet.