Blanca mai blogbejegyzése. Ezúttal ismét kaptunk egy videót, amit ezen a linken megnézhettek.

A Vogue a Lancome-ért. Ma elérkezett a digitális képernyőitekre végre „Mi teszi boldoggá B.S.-t?” saga második része. Nem mondom azt, hogy egzisztenciálisan erre voltam ráállva, és napról napra azon agyaltam, hogy mik tesznek boldoggá, de igaz, ami igaz, hogy komolyan veszem azt a kihívást, amit magam elé állítottam, hogy készítek egy listát arról a négy dologról, ami tényleg, hivatalosan is boldoggá teszi Blanca Suárez-t.

Együttműködve a Lancome-mal, a nulláról indulva, több körön átrágva magam, született meg ez az egész. Olyan dolgoknak kell szerepelnie a listán, amik valóban lényegesek, és igazán igaziak. Nem olyanoknak, amikről tudom, hogy klasszak, de engem nem tesznek boldoggá, vagy csak szimplán jól mutatnának a blogon… Nem! Nem!

Szóval… a négy irányelv után biztosan nem olyanoknak kell szerepelnie az élvonalban, mint hogy hazaérek, bebújok a meleg takaró alá. Vagy nem olyannak, hogy elmegyek Palomával vagy Marinával a szokásos tojásos reggelinkre. Vagy állni a zuhany alatt addig, amíg minden nem lesz csupa pára, és nem érzem az ujjaimat ráncosnak. Vagy a találkozás a családommal a repülőtéren (mindig sok időbe telik, mire megtalálom őket), az ölelések, a puszik. Ezek is mind jó dolgok, de olyan örömforrásoknak kell szerepelnie a listán, aminek mélyebb gondolatai vannak, aminek az a lényege, hogy az életet élni kell, ami megmosolyogtat, ami igazán boldoggá tesz, amitől önmagad vagy… Szóval olyannak kell lennie, mint a parfümnek, amiről meséltem, ami megmutatja, hogy milyen hosszú és kellemes út áll előtted. Ez a parfüm a La Vie est Belle (az élet szép franciául-szerk) a Lancome-tól.

Tehát járattam az agyam össze-vissza, és igen, van egy kis lényecske, akire mind igaz, amit fenn leírtam, Pistacho, nem volt kérdéses, hogy felkerül-e a listára vagy nem. Nem akarok, olyan őrült kisállat mániásnak tűnni, mint a híres Mrs. Simpson a 70 macskájával… De azok az emberek, akiknek van háziállata, tudják milyen érzés beszélgetni velük, fenntartani a jó kapcsolatot társalgásokkal, főleg, hogy a gesztusaikkal azok válaszolnak is nekünk. Oké, talán már kicsit buggyant vagyok, de egy kisállat képes arra, hogy pótoljon embereket az életedből, betöltse az üres rést a lelkedben, és igen lehetetlennek hangozhat, ha még ezt nem tapasztaltad meg. Nekem soha nem volt kutyám, a maximum, amit anyukám engedett egy Taly nevű hörcsög volt, mikor 8 éves lehettem körülbelül. Kis színeske volt. Szuper édes, eleven és dagi volt, három évig éldegélt mellettem (ez egy csúcskor ebben a fajtában). Aztán a kertben gondoztam pár selyemhernyót is, etettem a hozzánk tévedő madárkákat, ha megsérültek, kenyérrel, itattam őket tejjel, amíg meg nem gyógyultak, és nyerték vissza az erejüket, hogy folytathassák a szabad életüket. Mindig is szerettem volna egy kutyát, de a szüleim mindig csak a „tururú”-val jöttek. (fütyörészve szemet hunytak felette-szerk)

Minden karácsonykor kutyusokat ábrázoló rajzokat küldtem a Mikulásnak és a Három királyoknak, kitettem minden évben egy dobozt rajta lyukakkal, hátha másnap találok benne egy kiskutyát, csak nem került bele soha, és fokozatosan megkóstoltatták a szüleim velem az „életet”. De nekem akkor is ez volt a legnagyobb vágyam, mindenfélét összeígérgettem, csak hogy teljesülhessen végre. Az évek múltak… és láttatok mellettem kutyát abban az időben? Nos, én se. És néha visszaemlékeztem, hogy bizony egyszer meg kétszer megígérték nekem, és mikor mégsem kaptam, akkor fűt-fát összehordtak, hogy miért nem (arra is emlékszem, amikor már minden érvből kifogytak).

16 éves voltam, mikor hozzánk került Popis, egy mini albínó nyúl, olyan volt, mint egy vattapamacs. Néhány hónapja volt már velünk, mikor rájöttünk, hogy mennyire engedelmes és fogékony állatka. De azt hiszem Popisnak majd egy külön bejegyzést szentelek, mert mindannyiunk számára fontos volt ő. Az évek múltak, és én elmerültem a hatalmas forgatagban: munka, utazás, lehetetlen időbeosztások. De az az iránti vágyam, hogy legyen egy kutyám, nem múlt el. Az „Ilyen munka mellett képtelenség kutyát tartani” –mondat klasszikussá vált az életemben. Mígnem átkozódni nem kezdtem, és azt mondtam: Akkor nekem sohasem lehet kutyám, mert annak szentelem az életemet, amit szeretek? És ha egy nap gyereket akarok? Mi van, ha ezzel a munkával, az utazásokkal és időbeosztásokkal együtt is képes lennék rá? Szó sem lehet róla!!! Mindenkinek arra van ideje, amire szeretné, hogy legyen ideje, csak egy kis kitartás és akaraterő kell hozzá, és persze segítség (az én esetemben a családom és a barátaim, amikor elutazom, vagy éppen halálos a menetrendem, akkor segítenek).

Szóval a döntéseim végleges volt, és rá egy hónappal és egy nappal kaptam egy telefonhívást egy barátomtól, hogy az ismerősénél vannak elvihető kölyökkutyák, igaz már csak egy kis hím maradt, akit nem hagyhatok kicsúszni a kezeim közül. A barátnőm, Irene jött velem, és nagyon izgultam. Odaértünk, szaladt ki a kiskutya, a hatalmas fülei lobogtak, és mászott felfelé rajtam. És ennyi. Rám ugrott, és szerelmes lettem. Hazamentünk, és elkezdtünk ismerkedni egymással. Hónapokon keresztül, el sem tudjátok hinni. Otthon ültünk, és ferde szemmel egymást néztük, hogy na „te ki vagy? Remélem, jó leszel hozzám”. És ma már igazság szerint egymásra nézünk, és én tudom, neki mi jár a fejében, ő tudja, mi jár az én fejemben (azt hiszem). Nem, senki nem ajándékozta nekem Pistachot, nem csak úgy beállítottak vele hozzám egy nap. Az én, csakis az én döntésem volt. És a valaha volt, egyik legjobb döntésem az életemben.

És hihetetlennek tűnik, de már több mint 3 éve együtt vagyok. Milyen kemény már! Érzed magad mellett, látod, amikor lefekszik, amikor felkel, ő vígasztal, ha sírsz, folyamatos feltétel nélküli szeretet kapsz tőle, ilyen az igazi társad az életben: az egyetlen lény a földön, aki örökké hű lesz hozzád, és szeretni fog. Az tesz a legboldogabbá, amikor odabújik hozzám a kanapéra, és elkezd lökdösni, hogy játszunk. Nem hiányozhat a listáról Pistacho. Mert ő az életem része, mert minden pillanatban, amikor vele vagyok, tanulok valami újat, és neki a világ első számú emberének érzem magam.

Köszönök mindent Pistacho, te úriember tekintetű, galaktikus szemű „jófiú”.

Szeretettel,

B.